|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 175 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-175 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bögözi Attila 2009. november 7.A Súrlott Grádics irodalmi kör október 29-én Marosvásárhelyen a kövesdombi unitárius templom Bözödi Görgy termében tartotta őszi évadnyitó ülését. Maga a Súrlott Grádics öt éve működik. A kör tagjai alkotásaikból olvastak fel. A névsor: Baricz Lajos, Bölöni Domokos, Bögözi Attila, Csifó János, Fülöp Kálmán, Gáspár Sándor, Komán János, Kuti Csongor, Kuti Márta, Nagy Attila, Nagy Miklós Kund, Székely-Benczédi Endre, Sebestyén Péter. A szerzőket a körvezető Bölöni Domokos jelentette be. A fellépők verset, karcolatot, paródiát, színházi anekdotát olvastak fel. Külön színt hoz mindig a Cantuale énekegyüttes ötösfogata, valahányszor megtiszteli jelenlétével a kör rendezvényeit, ezúttal pompás ízelítőt nyújtott barokk dalműsorából. Tagjai: Nyilas Szabolcs, Biró Péter, Márton Zsolt, Szabó Levente, Ferencz Örs. /Büki S. Mihály: Jól dobbantott az irodalmi kör. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./2009. november 18.Marosszentgyörgy mindig is jó gazdája volt a művelődésnek. November 12-én a marosvásárhelyi Súrlott Grádics irodalmi kört látta vendégül a Baricz Lajos plébános vezette Kolping család művészetkedvelő társasága. Az irodalmi kör nem először jár Marosszentgyörgyön. A jó kedély jegyében zajlott a felolvasóest. Bakó Zoltán és Bögözi Attila szatirikus jelenetet adott elő. Kuti Márta az ünnepelt szerzőből számkivetetté vált író, Sütő András emlékét idézte. Verseikből olvastak fel Székely-Benczédi Endre, Komán János és Fülöp Kálmán. Az aktuális politikához kapcsolódó limerickekkel rukkolt elő Nagy Miklós Kund. A nyárádtői római katolikus templomra hívta fel a figyelmet Gáspár Sándor értékfeltáró esszéje. A magyar humorról filozofált Sebestyén Péter. Bölöni Domokos az „ótomija” elfogyásáról szóló humoreszkjével nevettetett, Baricz Lajos pedig politikai pamflettel lepte meg hallgatóságát. /Büki S. Mihály: „A tapsot neki hagyom át”. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 18./2010. április 20.Könyv, vers, festmény és zene az Áprily-estekenA nagyenyedi Áprily-estek ünnepi rendezvényén könyvbemutatóval és festészeti kiállítással emlékeztek az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megalakulásának 125. évfordulójára. A rendezvény központi témája Adamovits Sándor Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig című, a szerző életében megjelent utolsó könyvének bemutatása volt. Király László, az író egykori magyartanára felidézte a jeles tanítvány alakját, munkásságának lényeges vonásait. Adamovits Sándor életének legfogékonyabb éveit "… az erdélyi hagyománysűrűség városá"-ban, "a dús hagyományú és dús gyümölcstermésű" Maros-parti kisvárosban, Nagyenyeden töltötte. Az Őrhegy lábánál fekvő sétatéri villából, Áprily Lajos első enyedi lakásának, Jékely Zoltán szülői házának szomszédságából a kápolnadombi diákemlékmű mellett elhaladva jár be naponta a kollégiumba. Az akkor még a hajdani Enyed hangulatát árasztó Bethlen utcán Áprily Lajos második otthona és Vita Zsigmond lakása előtt halad el, szemben vele a Vártemplom vaskos tornya, jobbra a kollégium neoklasszikus épülete. Ez a sajátos hangulatú környezet és a kollégiumi tanulmányi évek szerettették meg vele a természetet és a transzszilván irodalmat, amelynek bűvöletében élt haláláig. Ez határozta meg irodalmi munkásságának jellegzetes témavilágát: az Erdélyi Helikon írói csoportosulás történetének kutatását. Ezt a célt szolgálta irodalomszervezői munkássága is. Mint a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke, életének utolsó évtizedét e nemes ügynek szentelte. A nyugdíjazásáig kereskedelmi szakemberként dolgozó Adamovits már a hetvenes évek végétől rendszeresen jelentkezett a hazai magyar sajtóban, főleg irodalmi, művelődési jellegű olvasmányos írásaival. A bemutatott kötet a három évtizedes, több mint négyszáz írást felölelő termésből készült válogatás, Bögözi Attila szerkesztői munkáját dicséri. Király László közvetlen, meleg hangon mutatta be az egykori tanítványt, a későbbi barátot. Érdekfeszítő, színes előadásával a nagyszámú hallgatóság elé idézte a hajdani Nagyenyedet, annak varázslatos természeti szépségeit, szellemi gazdagságát. A kötetet bemutató, egy életen át az enyedi kollégiumot szolgáló professzor az öt fejezetre tagolt, félszáz kisebb-nagyobb írást mesterien szemlézi. Komplex képet ad a szerző témavilágáról, finom érzékkel emeli ki a legérdekesebb, a legjellemzőbb írásokat, különös tekintettel az enyedi vonatkozásúakra, amelyeket találó, frappáns szemelvényekkel mutat be. Remek párhuzamaiban virtuális hidat épít az enyedi helikonisták, Áprily Lajos, Kemény János, Szentimrei Jenő, Berde Mária, Sipos Domokos, Vita Zsigmond és Adamovits Sándor közt. Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznő, aki mindig nagy szeretettel jön Enyedre, Adamovits Sándor két kedvenc versének elmondásával és a kötet két remek kis írásának felolvasásával tette még emlékezetesebbé a tartalmas délutánt. Bögözi Attila, a könyv szerkesztője, betekintést engedett a szerkesztés műhelytitkaiba, a különös cím megválasztásának körülményeire, a válogatás szempontjaira. Enyedre varázsolta a "gróf urat" (így nevezték a szerzőt legjobb barátai), akinek lételeme az írás volt és aki nyugdíjazásával új életet nyert, ugyanis ekkor kezd behatóbban foglalkozni dédelgetett témájával és a marosvásárhelyi Vártemplom Új Kezdet című gyülekezeti lapjának szerkesztésével. A könyvbemutató méltó keretét a harasztosi származású, Székelyudvarhelyen élő Török Albert enyedi véndiák realisztikus táj- és faluképei biztosították. A szülőföldjétől térben elszakadt Török Albert szabadidejének egy részét a festészetnek szenteli. Képeinek témavilága a bölcsőhelyéhez és a székely faluhoz való erős ragaszkodását, szeretetét igazolja. A Szülőföld című kiállítás képeihez, amelyekből mintegy negyven olajfestményt állított ki a festő egykori iskolavárosában, jól illett a Sütő András írásaiból ő maga összeállította szöveg, amelyet Turzai Melánia magyar szakos tanárnő olvasott fel. Az ünnepi Áprily-est befejező részében Fodor László nyugalmazott zenetanár Robert Schumannra emlékezett születésének 200. évfordulója alkalmából. A zeneszerző műveiből elhangzott részletek után könyvvásárral, a tárlat megtekintésével és Adamovits Sándorné szeretetvendégségével zárult a tartalmas délután. Az április 15-i ünnepi délután sikere is beszédesen bizonyítja, hogy a Fehér megyei RMDSZ és a Dr. Szász Pál Egyesület rendezvényei iránti érdeklődés fokozatosan nő. Ez is igazolja, hogy él a magyar Nagyenyed. A hajdan oly híres Maros-parti kisváros emléke nem megy és nem mehet feledésbe! Józsa Miklós Népújság (Marosvásárhely) 2010. szeptember 14.Az Írásnyomok nyomábanKuti Márta Írásnyomok című könyve megmozgatta a marosvásárhelyi magyar olvasók táborát. A Népújság hasábjain Bögözi Attila tollából jelent meg szakmai értékelés. Sokan talán e cikk nyomán vették kezükbe Kuti Márta könyvét. És akik elolvasták, azoknak gazdagabb lett a tudástáruk és érzékenyebb a nemzeti öntudatuk. Mit jelent e könyv az olvasó számára? Elsősorban irodalmi ismereteket közölt olyan szinten, hogy írni-olvasni tudó megértse azt, és élvezze a sziporkázó stílust is. Emberközelbe hozott olyan irodalmi egyéniségeket, akik valamiképpen kimaradtak vagy nem váltak eléggé hangsúlyossá a tankönyvben. Történelmi ismereteket is csepegtet, azonban nem történész módjára, hanem elemez, rámutat arra, hogy elődeink miképpen ragadták meg a túlélési lehetőségeket, mintegy irányt mutatva számunkra is. A nyelvről szóló fejezet különösen hasznos azok számára, akiket érdekel szavaink eredete. Hogyan ne írjunk és hogyan ne beszéljünk! – figyelmeztet, néha kedvesen, néha ironikusan. Biztat arra, hogy használjuk bátran anyanyelvünket, mert az törvény adta jogunk és szépen cseng fülünkben a magyar szó. És aki e könyv elolvasása után is írásra „vetemedik”, tanulmányozza a könyv utolsó fejezetét is, A tipográfia ábécéjét. Köszönjük Kuti Mártának azt az erőfeszítést, mellyel a könyvből kiáradó anyanyelv-szeretetét igyekezett átplántálni az olvasó lelkébe. Ha a szándék jó talajba jut, a könyvet a megérdemelt siker örök érvényűvé teszi. Adja a jó Isten, hogy úgy legyen! Radványi Hajnal. Népújság (Marosvásárhely) 2011. március 26.Figyelő – 100Számmisztikákra fogékony világunkban kerek számhoz köthető lapmegjelenés nemcsak megsüvegelésre kínál alkalmat, de elmélkedésre is afelől, hogy mit is jelent közel tíz év, meg az ehhez köthető kereken száz lapszám. Persze, mióta Einstein, relativitáselméletét az emberiség nyakába akasztotta, már önmagában az is viszonylagos, hogy ki mit ért kerek évfordulón. Egy napilap életében sem ugyanazt jelenti a századik lapszám, mint, mondjuk, egy havonta megjelenő kiadványéban. Előbbinél még fél esztendő sem kell, s máris kijön a nyomdából a bűvösnek mondott századik lapszám, amelyről önbizalom- erősítőként a szerkesztők elmondják, hogy ez az "első száz", de egészen más a helyzet annál a lapnál, amely nem a napi taposómalom "lóhalálával" fixírozza az eseményeket, hanem a mélyebb összefüggések taglalását is lehetővé tevő havi rendszerességgel mér, minősít időt, eseményt, pillanatot. Az ilyen lapoknál, s közéjük sorolom az Erdőszentgyörgyi Figyelőt is, a századik lapszám megjelenése egészen más hangsúlyt kap, hiszen itt a száz lapszám mögött lassan már egy évtized áll, és gondoljunk bele: hány meg hány országos kitekintésű vagy irodalomtörténeti jelentőségű nagy lap, nemhogy a századik számot nem érte meg, de születésnapi tortájukra is egy- két gyertya, ha kerülhetett. Ezért is ünnepi ez a mostani pillanat, amikor a szerkesztők az Erdőszentgyörgyi Figyelő századik lapszámát az olvasók kezébe adják. A sajtótörténet búvárai ilyenkor szokták száraz számsorokba rögzíteni azt, hogy hány kilométer papírt, hány szerzőt, hány cikket jelent összesen ez a száz lapszám, arról viszont alig esik szó, hogy hány munkaóra, mennyi álmatlan éjszaka, mennyi vívódás, mennyi gyötrődés van a száz megjelenés mögött. És persze, ugyanannyi fény, ragyogás, beteljesülés, egyszóval csupa olyan érték, amit aligha lehetne számszerűsíteni. Akárcsak a bizalmat, amiről tulajdonképpen a száz lapszám szól. Hisz olvasói bizalom nélkül minden szerkesztői fáradozás hiábavaló volna, és természetesen okafogyottan értelmét veszítené maga a mostani ünnep is. Bevallom, jómagam az ünnepekkel amúgy egy kicsit már úgy vagyok, mint Stendhal Pármai kolostorának hőse, Fabrizio del Dongo, aki Napóleon seregében szolgált és egyik hadműveletében vett részt: hallotta az ágyúzás zaját, a közeledő- távolodó puskaropogást, egy-egy csapat katona robogott el mellette, gyalogosok bújtak meg a füzek alján, a túlsó parton füstgomolyagok fedték el a kilátást, hősünket pedig utolsó pillanatban visszavonuló katonák ragadták magukkal... de csak másnap tudta meg, hogy a waterlooi ütközetben volt, s világtörténetet élt át. Nos, ha ilyen világtörténeti eseményt természetesen nem is jelent egy tájainkon megjelenő vidéki lap házi ünnepe, azért semmiképpen nem szeretnék Fabrizio módjára kimaradni belőle – ezért is fogtam köszöntésükre tollat – hiszen az elmúlt évtizedben rendszeres olvasója voltam a lapnak, s ha netán valamilyen okból nem jutott el hozzám, mindig aggodalommal dobbant a szívem: jaj, nehogy ez jelentse a lap végső pillanatát. Szerencse, hogy ez a féltő szívdobbanás azokra is hatott, akik – és nem kevesen vannak – döntéshelyzetből tehettek azért, hogy a lap mai napig folyamatosan megjelenhessen. Ám amikor ezt mondom, azt is tudva tudom, hogy ez a lap nem jelenhetett volna meg – sőt, talán meg sem születhetett volna! – annak a konok embernek a kitartása, ügyszeretete nélkül, aki a lap sorsát mindvégig szívügyeként kezelte. Ez az ember egy asszony, Kovrig Magdolna tanárnő, lapalapító főszerkesztő, az erdőszentgyörgyi közművelődési élet egyik főszervezője, több alapítvány, egyesület szíve-lelke, és akit a századik Erdőszentgyörgyi Figyelő okán – mily csodás ajándéka ez a sorsnak – születésnapján, e sorokkal is sok szeretettel köszönthetünk. A századik lapszám megjelenése alkalmából végül egy sokkal avatottabb tollú írót szeretnék megidézni, aki valamikor az indulás táján így köszöntötte az Erdőszentgyörgyi Figyelőt: "Kedves Erdőszentgyörgyi Figyelő! Mondják: egyéves lettél, ez idő alatt, járni tanulva, a 13-ik fordulót hagyod el. Kívánok Neked sok számos esztendőt! Kívánom szellem-szüleidnek: teljék örömük benned. Kívánom olvasóidnak, hogy folytatólag is azt kapják tőled, amit eddig is: jó eszméltetést magyarságunkban és emberségünkben. 2003. XII. 20. Galambősz híved: Sütő András." Nos, az Erdőszentgyörgyi Figyelő azóta megtanult járni. Egyszóval: nagykorú lett. Megérett arra, hogy magyarságunkban és emberségünkben felnőttként tiszteljük. Bögözi Attila. Népújság (Marosvásárhely) 2011. szeptember 9.Antológia a GrádicstólRendhagyó könyvbemutatót tartott szerdán este Marosvásárhelyen a Súrlott Grádics irodalmi kör, amely öt éves tevékenységéből Az eltérített felvonó címmel jelentetett meg kötetet a Kriterion Könyvkiadó. A rendezvény házigazdája, Nagy Miklós Kund újságíró köszöntőjét követően Bögözi Attila, az antológia szerkesztője árulta el, hogy „miért súrolnak grádicsot”. Mint fogalmazott, „a hajdanvolt kiskocsma neve hallatán, amely a Klastrom utca elején, szemben a Kálváriával állott, hamarább jut eszébe az embernek a zaftos zónapörkölt marhavelő pirítóssal, jóízű flekken meg vargabéles, mint karakteres irodalmi ínyencségek svédasztala – legyen míves próza vagy veretes vers. Pedig a Súrlott Grádics kötődése az irodalomhoz legalább annyira nagy múltú, mint amilyen legendás hírű maga a hely, ahol Ady Endrétől Móricz Zsigmondig a magyar irodalom sok jeles alakja megfordult”. A Súrlott Grádics ugyanis a maga sajátos kisvárosi mikrokozmoszával helyszínként is megjelent több irodalmi alkotásban, Molter Károly Örökmozgó című színdarabjától a Vári Attila-novellákig. Az antológiát H. Szabó Gyula, a Kriterion kiadó igazgatója és Nagy Pál irodalomtörténész méltatta, majd Nagy István színművész a kötet írásaiból olvasott fel. Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. április 3.Kerekasztal-beszélgetés az újságírószakmárólMÚRE–Sapientia focimeccs A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a Sapientia EMTE marosvásárhelyi kara kommunikáció és közkapcsolat szakának közös kezdeményezésére a múlt héten az egyetem campusának szenátusi termében kerekasztal-beszélgetésre került sor, amelyen kommunikáció szakos diákok, tanárok (dr. Gagyi József, dr. Pletl Rita és dr. Bakos Levente), illetve újságírók vettek részt. A rendezvény célja a szakmai egyesület és az oktatási intézmény közötti kapcsolat elmélyítése volt. Dr. Gagyi József témafelvetésként arra kérte az újságírókat, hogy határozzák meg, milyen életpályamodellt állíthatnának a fiatalok elé, ki a jó szakember, hogyan lehet témát találni, megfelelően megírni és az olvasó elé tárni. A sokrétű beszélgetésből sok minden kiderült. A hozzászólók (Karácsonyi Zsigmond, Nagy Miklós Kund, Szucher Ervin, Vajda György, Kuti Márta, Gáspár Sándor, Bögözi Attila, Tomcsányi Mária) többek között elmondták, hogy az újságírás tulajdonképpen egy életforma, egy olyan hivatás, amelyet tisztességgel csak úgy lehet folytatni, ha megfelelő meggyőződéssel, igazságérzettel, állandó kíváncsisággal rendelkezik az, aki erre a pályára lép. Természetesen elengedhetetlenül szükséges az íráskészség, az anyanyelv megfelelő ismerete és használata mind az írott, mind az audiovizuális médiában. Az is elhangzott, hogy az erdélyi magyar újságíró-társadalom az elmúlt 22 évben változáson ment keresztül. 1989 előtt csak a jól ismert korlátok között lehetett a szakmát gyakorolni, majd az újonnan létrejövő médiatermékeknél olyanok helyezkedtek el, akik valóban elhivatottságot éreztek e szakma iránt, de nem volt megfelelő szakmai ismeretük. Hiánypótló intézményként indult be a MÚRE által fenntartott Ady Endre Sajtókollégium Nagyváradon, ahol sikerült olyan szakembereket kinevelni, akik többé- kevésbé megállták a helyüket a szakmában. Aztán 1995 után hanyatlani kezdett az érdeklődés az újságírás iránt. S bár több egyetemen is beindult a felsőfokú képzés, ma már az tapasztalható, hogy ez a szakma "kiment a divatból". Ez annak is betudható, hogy a reklámpiac beszűkülése, majd a gazdasági válság okozta gondok miatt – a munka volumenéhez viszonyítva – nem kínál jól jövedelmező állást a média. Ezenkívül az is tapasztalható, hogy a fiatalabb generáció nem médiafogyasztó. Kevesen olvasnak újságot, hallgatnak rádiót és néznek hír- és tájékoztató műsorokat a televízióban. Pletl Rita tanárnő fogalmazta meg sarkalatosan ennek egyik okát: rossz az oktatási rendszer, hiszen a középiskolás diákokat nem tanítják meg gondolkodni. Aki pedig nem tud gondolkodni, az kevésbé fog érdeklődni a világ dolgai iránt, nincs igazságkereső késztetése, ami elengedhetetlenül szükséges ehhez a szakmához. Ugyancsak hiánypótló kezdeményezése a MÚRE megyei szervezetének a Médiasuli, amelyet immár harmadik éve szerveznek a Bolyai líceumban. Ennek az a célja, hogy egyrészt értőbb médiafogyasztókat neveljen, másrészt pedig utat mutasson azoknak, akik a média és kommunikáció felé irányulnának a középiskola padjaiból. Szó esett egy másik hiányosságról is, a gyakorlati oktatásról. Ugyanis az új bolognai rendszer nem teszi lehetővé a hosszabb távú gyakorlati képzést a médiaintézményeknél, az a néhány nap, amelyet kötelezően el kell tölteni valamelyik újságnál, rádiónál, tévénél, nem elég ahhoz, hogy a szakma iránt érdeklődők teljes képet kapjanak mindarról, amit tulajdonképpen ez a terület jelent. A diákok kérdéseiből kiderült, hogy még sok minden maradt megválaszolatlan, a szervezők arra a következtetésre jutottak, hogy a találkozót folytatni kell. A tanárok és a MÚRE jelen levő tagjai megegyeztek abban, hogy kidolgoznak egy tervet, amelynek alapján a média területét felölelő tematikában szerveznek még beszélgetéseket, s ha az egyesület külföldi szakembereket, oktatókat, szakelőadókat hív meg, akkor a Sapientiát is bekapcsolja a tevékenységbe. A tegnapi találkozót kemény összecsapás zárta. A fair play szellemében a MÚRE és a Sapientia tanárainak válogatottjai mérkőztek meg az egyik marosvásárhelyi általános iskola sporttermében. A jó hangulatú meccs végeredményét az eredményjelző tábla meghibásodása miatt nem jegyezhettük le, de a meccset követő baráti beszélgetésen a felek megegyeztek, hogy a találkozósorozatot folytatják mind a campusban, mind a sportpályán: négy hét múlva biztosan. Vajda György. Népújság (Marosvásárhely) 2012. november 21.Sajtóklub alakultFórum a közvitának A rövid avatóünnepségen Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke és Vajda György területi elnök felavatta a korábban falra helyezett MÚRE-védjegyet, a sajtóklub alapító okiratát és a szabályokat tartalmazó díszes oklevelet (Kusztos Enikő képzőművész munkája). Vajda György elmondta, azért jött létre a sajtóklub, mert szükség van arra, hogy az egyre jobban atomizálódó társadalomban, ahol a politika megosztó ereje miatt igen jól elkülönülnek az ideológiai vonalak, legyen egy hely, ahol politikai rokonszenvtől függetlenül találkozhatnak a médiában dolgozók, hogy véleményt cserélve, egymás gondolatait megismerve szerezzenek tapasztalatot egymástól. Az alapítók szándéka szerint hétfőnként gyűl össze a társaság, ahova nemcsak a MÚRE-tagokat, hanem bármely kollégát szívesen látnak a szervezők. Az avatóünnepséget követően körvonalazódott az elkövetkezendő időszak tematikája is. Elsőként Sebestyén Spielmann Mihály a marosvásárhelyi sajtótörténetről tartott vitaindító előadást, de lesz fotó- és filmvetítés, illetve az ezekhez kapcsolódó vita, és a helyszín alkalmat ad arra is, hogy a beszélgetések mellett képző- és fotóművészeti, sajtófotó-kiállítást is rendezzenek. Azt is tervezik, hogy közéleti személyiségek meghívásával egy-egy aktuális témát is megbeszélnek. Így a MÚRE tevékenysége immár rendszerezettebb tevékenységekkel is kibővül. A következő tagok látták el kézjegyükkel az alapító okiratot: Karácsonyi Zsigmond, Vajda György, Szucher Ervin, Farczádi Attila, Simon Virág, Bögözi Attila, Sebestyén Spielmann Mihály, Antal Erika, Ötvös József, Szabó Éva, Simonfi Katalin, Tomcsányi Mária. Hétfőn Sebestyén Spielmann Mihály az országváltást követő, illetve a két világháború közötti marosvásárhelyi magyar sajtómúltba vezette be az érdeklődőket. 1918 és 1945 között igen színes volt a sajtópaletta, 88 kiadvány jelent meg, köztük napilapok, irodalmi, tudományos magazinok, sportújság is. A román közigazgatás bevezetésével a cenzúra igen keményen bánt a magyar lapokkal, aztán a kommunista rendszert követően nem is titkolták ezt, több újság fehér lappal vagy a hasábokon kihúzott sorokkal jelent meg. A történész többek között azt is kibányászta a korabeli lapokból, hogy az újságírókat nem kényeztették el anyagilag. Bohém, rendszertelen életet éltek, mert a lapok nagyrészt éjszaka készültek, illetve volt olyan is, amelyik naponta kétszer jelent meg. Több jó tollú újságíróból író, közéleti személyiség lett. A lapok szerkesztői sokszor nyíltan felvállalták, hogy valamilyen ideológia mentén kötelezzék el a kiadványt. Konfliktusuk is volt bőven az újságíróknak, gyakran a hatóságokkal, máskor pedig civil emberekkel, és sajtóperek is akadtak. Az újságírók érdekvédelmében sajtóklub is alakult – ennek a különlegessége az volt, hogy a színészekkel közös szervezetbe tömörültek, mert úgy ítélték meg, hogy a szakmában dolgozóknak hasonlók a körülményei, az életvitele. Semmi sem új a nap alatt – mondhatnánk. Az előadáson elhangzottakra visszatérünk. A klub további programját a sajtóban közöljük. e.gy. Népújság (Marosvásárhely) 2013. március 19.Marosvásárhely fekete márciusa sajtós szemmelFelgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütköző teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok – a fekete március eseményeit idézték fel hétfőn este a MÚRE sajtóklubjában marosvásárhelyi újságírók. A sajótklub meghívottai a Bulgakov kavézóban Novák Csaba Zoltán és Spielmann Mihály történészek voltak, akik a szakember szemével próbálták láttatni az események következményeit és a jelenlevőkkel közösen idézték fel azt, amit személyesen tapasztaltak, illetve ami a kor dokumentumaiban, jegyzőkönyveiben, az írott sajtóban fennmaradt. Miközben korabeli fotókat vetítettek, Bögözi Attila azzal kezdte a múlt megidézését, hogy a Romániai Magyar Szó helyi tudósítójaként írt beszámolóját este tizenegykor az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió is átvette és beolvasta. Nagy Miklós Kund rádiószerkesztőként dolgozott abban az időszakban, és azt mesélte el, amikor a felbőszült tömeg egy része megrohamozta a rádiót, amit végül nem sikerült elfoglalnia, a román kollegáknak sikerült lebeszélniük az embereket erről. Mózes Edit a teherautókon, vasvillával felfegyverkezett hodákiakat látta megérkezni Marosvásárhelyre, Karácsonyi Zsigmond pedig a bekötözött fejű emberekkel való megyeházi találkozásáról beszélt, amely március 20-án „a magyaroké volt”. Felgyújtott autóbusz, a templom lépcsőjének ütközött teherautó, az Avram Iancu szobornál gyülekező románok csoportja, kővel és üvegtörmelékkel megtelt főtér, felborogatott és barikádnak használt kertvendéglői asztalok, jogaikat követelő magyarok, Romániát a románoknak követelő, Svájcot, a többnyelvűséget, a regionalizmust elutasító románok egy csoportja volt látható a kivetítőn. Bakó Zoltán, a Népújság akkori munkatársa éppen a Tudor negyedi gyógyszertár közelében lakott, és hagymáért indult a közeli boltba, amikor a magyar felirattól megvadult tömeg meghallotta, hogy valaki Zolinak szólítja, illetve felismerték benne a magyar újságírót. „Háromszázan ütöttek, vertek, majd a halálomat követelték. Akkor megtudtam, hogy mi a halálfélelem” – idézte fel drámai élményeit az újságíró, akit feleségével együtt vert agyba-főbe a tömeg, és akiknek az életét végül egy román katonatiszt mentette meg. Az eseményeket kiváltó okok A történések előzményeit boncolgatva felidézték, hogy megalakult a Vatra Românească, amelynek vezéralakjai a Cuvîntul Liber című napilapban folyamatosan közölték uszító cikkeiket. Spielmann Mihály elmondta, a szervezetnek még a hivatalos megalakulását követő napokban összegyűltek a létrehozói a megyei könyvtár igazgatói szobájában, ahol stratégiai megbeszélést tartottak. „A két napilapot, a Népújságot és a Cuvîntul Liber valótlanság egymással szembeállítani, mert az egyik folyamatosan uszított, míg a másik nyugalomra intett” – hívta fel a figyelmet Nagy Miklós Kund. Novák Zoltán történész, A szabadság terhe – Marosvásárhely 1990. március 26-21. című tanulmánykötet társszerzője korabeli jegyzőkönyvek, dokumentumok, a magyar és a román nyelvű sajtó átolvasásával arra jött rá, hogy a marosvásárhelyi magyarság a 89-es forradalom és a 90-es márciusi véres események között három olyan történést élt át, amely részben közösséget összekovácsoló hatással bírt, részben a félelmet és a bizalmatlanságot, a román közösségektől a még nagyobb eltávolodást eredményezett. Az 1989. december 20-21-i események, amikor zömében magyar nemzetiségű munkások vonultak utcára a Ceaușescu-rezsim ellen tüntetni, az 1990. februári gyertyás-könyves tüntetés, amikor százezer magyar vonult végig a városon jogait némán követelni és a márciusi összecsapás, amikor ugyancsak megmutatta „erejét, azt, hogy képes kohéziót létrehozni”. Katarzisnak is lehet nevezni ezt a három eseményt – összegeztek a jelenlevők. Az egyik negatív következmény a gazdasági fejlődés megtorpanása, a másik a magyar és a román közösség eltávolodása volt. Novák elmondta, az anyakönyvi statisztikákból világosan látszik, hogy a következő években visszaesett a vegyes házasságok száma. „A kultúra alkotói között létezik átjárás, kollaboráció, fordítások, közös akciók, akár politikaiak is, az egyének szintjén kevésbé, az emberek bezárkóznak saját kulturális világukba” – fogalmazta meg következtetéseit a történész. Maszol.ro, 2014. október 7.Tanácskozott a MÚREAz épített örökség védelme és a sajtó Szeptember 19–21-e között a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal és helyi tanács támogatásával, illetve a Spectator Alapítvány közreműködésével Nagykárolyban szervezte meg évi tanácskozását és közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. Tekintettel arra, hogy a Károlyi-kastély látta vendégül a tanácskozást, az újságírók Az épített örökség, a kulturális turizmus és népszerűsítési lehetőségei címmel hallgattak meg szakmai előadásokat. A pénteken és szombaton zajló tanácskozásra ötvennél több újságíró érkezett Nagykárolyba, a hazai magyar médiaműhelyek munkatársai mellett magyarországi, vajdasági, felvidéki és kárpátaljai kollégák is. Miután péntek délután a vendéglátó település polgármestere, Kovács Jenő és a MÚRE elnöke, Rácz Éva köszöntötte az egybegyűlteket, a MÚRE elnöke és Győrffy Gábor, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) újságíró szakának adjunktusa együttműködési megállapodást írt alá az egyetem és az újságíróegyesület között, amelyet szeretnének majd a Sapientia EMTE-vel és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel is megkötni. Ezt követően szakmai előadóként elsőnek Vágner Mária, a Magyar Rádió (MR 1) szerkesztője A hely című műsorát ismertette a kollégákkal. Ennek az a sajátossága, hogy igen gazdag képi eszközökkel illusztrálja a tudósításokat, és a helyszíneket nemcsak a riportalanyok szemszögén keresztül mutatja be, hanem a felvezető és összekötő szövegekben valósággal "élőben" láttatja a helyszínt a szerkesztő. Vágner Mária az újszerű megközelítés kulisszatitkaiba vezetett be. Szombaton a Károlyi-kastélyban a városmárkázásról tartott érdekes előadást Kádár Magor, a BBTE egyetemi oktatója, aki kifejtette, hogy minden településnek van valamilyen sajátos épülete, jellegzetes hangulata, amely kizárólag csak arra a helységre jellemző. Ehhez társulnak múltbeli vagy akár jelenbeli történetek, amelyek egyedivé tehetik az adott várost, községet. Ezeket használja ki az idegenforgalom is, hiszen elsősorban ezeknek a márkajegyeknek köszönhetően népszerűsíthetők az adott települések. Ez is az építettörökség-védelem, értékesítés egyik módszere lehet – foglalhatnánk össze Kádár Magor előadását. Hegedüs Csilla, a Kulturális Minisztérium örökségvédelmi államtitkára azokat a lehetőségeket vázolta fel, amelyekkel jogilag vagy akár a gyakorlatban felújíthatók, megőrizhetők a műemlék épületek. Ennek egyik sikeres megoldását láthatták a konferencia résztvevői, akik szombaton délben jelen lehettek a közös, határon átnyúló román-magyar kulturális együttműködési projekt keretében felújított, érmindszenti (most Ady Endre) községben levő Ady Endre-szülőház és a múzeum avatóünnepségén. Az újságíró-tanácskozás ezt követően a nagykárolyi Károlyi-kastélyban folytatódott, ahol bemutatták dr. Vallasek Magdolna jogász, a Sapientia EMTE adjunktusa által szerkesztett Médiajogi kalauz című kiadványt. A szerzővel Szűcs László, a MÚRE igazgatótanácsának tagja beszélgetett. A kötet az eligazító szándékú jogi tanulmány mellett a médiára vonatkozó egyes törvényszövegrészek fordítását tartalmazza. A bemutatót követő beszélgetésen érdekes felvetések hangzottak el a sajtószabadságról, a médiaetikáról. A bemutató után – a Spectator Alapítvány szervezésében – az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából szerveztek megemlékezést. Sebestyén Spielmann Mihály történész, ny. főkönyvtáros arról tartott igen érdekes előadást, hogy miként tükrözték elsősorban a marosvásárhelyi lapok az első világháborút, mi jelenhetett meg és mit cenzúráztak annak idején azért, hogy ne mindenről értesüljön a front mögött maradt lakosság. Benkő Levente szerkesztő tanulmányozta mind az első, mind a második világháború emlékiratait. Elárulta, hogy nemrég került kezébe egy első világháborúban harcoló magyar és egy román honvéd naplója, amelyekből igen érdekes részleteket tudott meg arról, hogy a fronton levő katonák miként viszonyultak a lövészárkok körülményeihez, az ellenség elejtéséhez, vagy arról is, hogy mik történtek a fogolytáborokban. Karácsonyi Zsigmond, a Spectator elnöke elmondta, azért kezdeményezték ezt a beszélgetést, mert mindkét esemény történelmi időkben számítva még közel áll hozzánk. Az első világégésről még találhatók eddig nem közölt dokumentumok, és a második világháború veteránjai közül még van, akit meg lehet szólaltani. Ezek az információk nemcsak a jelenkornak lehetnek érdekesek, fontosak, hanem a jövőnek is, hiszen ha bárhol megjelennek a médiában, dokumentumértékűvé válnak. A beszélgetésben részt vevők arra ösztönözték a romániai magyar média képviselőit, hogy karolják fel az ilyen adatgyűjtő kezdeményezéseket és adjanak teret, helyet a memoároknak. Hagyományosan évente egyszer a MÚRE nívódíjakat is átad. Az idén az ünnepélyes momentum helyszíne a Károlyi-kastély impozáns előcsarnoka volt. Ezt megelőzően a nagykárolyi önkormányzat és a helyi múzeum által meghirdetett, turisztikai célpontokat népszerűsítő médiaalkotások vetélkedőjének nyerteseit díjazták. A pályázat egyik díjazottja Antal Erika, a maszol.ro munktársa lett, mellette Bögözi Attila (vasarhely.ro) és az Egyedifilm alkotói, Egyedi Bernadette és Egyedi Zsolt (az MTVA szatmári tudósítói) részesültek elismerésben. Az írott sajtó nívódíját Sebestyén Spielmann Mihály vehette át a maszol.ro portálon, illetve a Népújságban és a Brassói Lapokban rendszeresen megjelenő publicisztikáiért. Az alkotó laudációját Ambrus Attila, a Brassói Lapok igazgató-főszerkesztője olvasta fel. Az audiovizuális díjat Benkő Judit, a Kolozsvári Rádió munkatársa vehette át, akit Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő- helyettese méltatott. Az idén Szűcs László, a Várad kulturális folyóirat és az Erdélyi Riport főszerkesztőjének javaslatára, többéves szünet után átadták a román–magyar közeledést szolgáló tevékenységért járó Pro Amicitia-díjat is, amelyet a Maghiaromânia blog szerkesztői vehettek át. A javaslattevő méltatta a fiatal bloggerek munkáját, foglalkozását. A találkozó alkalmával a MÚRE megtartotta közgyűlését is, ahol elsősorban szervezési kérdésekben hoztak döntéseket, és körvonalazták a jövő évi tevékenységeket, amelyben szerepel a következő hasonló találkozó. Vajda György Népújság (Marosvásárhely) 2015. január 17.Riportkötet jelent meg KalotaszegrőlA 2014-es újságírótáborban született riportokból szerkesztett kötetet mutatták be a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) idei, első marosvásárhelyi sajtóklubjában. Az Időutazás Farnastól Zsobokig című kötetben azok a kalotaszegi riportok olvashatók, amelyekhez a tavaly júniusában szervezett újságíró táborban gyűjtöttek anyagot a szerzők. Bögözi Attila, Balázs Bence, Tasnádi-Sáhy Péter, Demeter Emőke, Rácz Éva, Gáspár Sándor, Simon Judit, Géczi Renáta, Szucher Ervin, Szűcs László és e cikk szerzője írta le azt, ami felkeltette az érdeklődését a kalotaszegi településeken. A kötet szerzői között szerepel Péntek János nyelvészprofesszor is, aki kalotaszegi származásúként tartott előadást a táborban, hívta fel a jelenlevők figyelmét mindarra, amit érdemes írásba foglalva megörökíteni. Farnas, Zsobok, Inaktelke, Váralmás, Sztána: bár a kalotaszegi hagyományos néprajzi tájegységhez tartoznak, az 1968-as átszervezéskor Szilágy megyéhez kerültek. Az újságírók a még élő hagyományokról, a mai modern életvitelről, az ottlakókat foglalkoztató kérdésekről írtak. Például az összeomláshoz közelálló farnasi református templomról olvashatunk riportot, vagy beszámolót a zsoboki hímzett aszfalt titkairól, azokról a megvalósított kezdeményezésekről, amelyek ma Zsobokon számos munkahelyet biztosítanak a falubeliek számára, sorsokról és életutakról, az egykori inaktelki betyárcsapatról. Míg Zsobokon takaros házak, iskola, felújított templom áll, a gyermekotthon és az azt kiszolgáló malom, pékség, tejfeldolgozó számos helybélinek biztosítja a tisztes megélhetést, és közel húsz éve megszervezik a képzőművészeti alkotótábort, addig Farnas „ötven százalékos falu”, ahogy Balázs Bence kolozsvári riporter fogalmaz. Mert Zsobok teljesen magyar falu, Farnas csak félig az. De a kettő közötti különbség jelképe lehetne akár az is, hogy Zsobokon gyermekotthon, Farnason öregotthon működik. A két falu életében jelentős szerepet tölt be Molnár Irma lelkész, mindkét otthon megálmodója és irányítója. Ezekről az intézményekről ír Gáspár Sándor marosvásárhelyi riporter a Segíts magadon, s az Isten is megsegít című riportjában, aki nemcsak a lelkésznővel, de a szakácsnőkkel és a bentlakókkal is elbeszélgetett. Az öregotthon legidősebb lakója a 91 éves Judit, aki egykor a Kolozsvári Rádiónak volt a belső munkatársa. Ugyanott él Margit, a kerekes székkel közlekedő Éva, Anna, aki mankóval tud járni csak, Ernő, az egykori virágkertész. Velük Simon Judit nagyváradi újságíró beszélgetett. Inaktelkén a ’70-es-80-as években Rózsa Sándorról, a 19-ik században élt híres betyárról neveztek el egy „betyársereget”, amire 2014-ben már szinte senki sem akar emlékezni. Ennek a seregnek a nyomát, az emlékeit próbálja kinyomozni Szucher Ervin, marosvásárhelyi újságíró. A kötetben az élő hagyományokról olvashatunk még, a tiszta szobáról, a nemzedékekről nemzedékekre szálló népviseleti örökségekről, arról, hogy az asszonyoknak köszönhetően hogyan kaptak aszfaltot a zsoboki utcák, vagy a falu legidősebb házaspárját mi tartotta össze 67 éven keresztül. Antal Erika maszol.ro 2015. január 30.Újságírókat köszöntött a MÚRE Maros megyei szervezeteA Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Maros megyei fiókszervezete három „veterán” munkatársát ünnepelte a csütörtök esti sajtóklubban. Nagy Pál irodalomtöténész és -kritikus 91 évet töltött, az őt méltató szöveget, amelyet Bölöni Domokos írt, Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa olvasta fel. Nagy Pál 1924. január 30-án Mezőkölpényben született, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, majd Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetemen diplomázott. Pályáját az egyetemen tanársegédként kezdte, majd középiskolai tanár Kolozsváron (1949-55); Marosvásárhelyen az Igaz Szó (1955-70), A Hét (1970-73), az Új Élet (1974-84) szerkesztője, több kötet szerzője. Az ünnepelt 91 évesen arról beszélt, hogy már ritkán mozdul ki otthonából, ahol magányosan él, két unokája van. Csifó János rádiós újságíró a 80-ik születésnapját ünnepelte. Nagy Miklós Kund, a Népújság volt főszerkesztője, nyugalmazott újságíró vidám rigmusokba szedett írásával köszöntötte az ünnepeltet. Csifó a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztő-riportere volt évtizedeken keresztül, számos műsor fűződik a nevéhez. A legemlékezetesebbek közt a Megy a magnó című rovat, amelyben 421 erdélyi magyar értelmiségit kerestek fel a rádió munkatársai. Portréinterjú készült 1976-1985 között Domokos Gézával, Harag Györggyel, Kós Károllyal, Olosz Lajossal, Ruha Istvánnal, Spielmann Józseffel, Szabó T. Attilával, Székely Jánossal, Szilágyi Domokossal, Tompa Miklóssal. Bögözi Attila, aki jelenleg a vasarhely.ro munkatársa, 60 évet töltött. Az ünnepeltnek Bakó Zoltán, a Vásárhelyi Hírlap újságírója kedveskedett egy közös élményeket felelevenítő humoros írással. Bögözi Attila az egykori Előre című napilapnál kezdte újságírói pályafutását, a rendszerváltást követően a lap utódjánál, a Romániai Magyar Szónál, majd az Új Magyar Szónál folytatta, ahonnan a Vásárhelyi Hírlaphoz igazolt. Jelenleg a vasarhely.ro munkatársa. Rendszeresen közöl irodalmi lapokban. Antal Erika maszol.ro 2015. február 25.Riportkötet a Felső-Maros mentérőlMagyarok az Istenszéke lábánál Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek. Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette. A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez. A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat. A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz. Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra. A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon. A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket. (erdélyi) Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 9.Élet az Istenszéke lábánálKét hét alatt öt településen mutatták be a Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet. Miután a jódtelepi, fickói és holtmarosi olvasóközönség kézbe vehette a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által kiadott könyvet, a hétvégén a marosvásárhelyi Bernády Házban, majd a Disznajón összegyűltek ismerhették meg a kiadványt. Három székelyföldi megye hét különböző sajtótermékénél dolgozó újságíró – Szucher Ervin, Bögözi Attila, Vajda György, Bodolai Gyöngyi, Bajna György, Czirják Károly, Sarány István, Sarány Orsolya, Gáspár Sándor, Mózes László és Karácsonyi Zsigmond – összefogásával született a hiánypótló kórképnek is nevezhető kötet, amely a Felső-Maros mentét igyekszik bemutatni. A kötet nem afféle turistakalauz akar lenni – mondta a marosvásárhelyi könyvbemutatón lapunk munkatársa, Szucher Ervin – a csodálatos, helyenként akár vadregényes vidékről, hanem az ott élő magyarság életét, problémáit próbálja bemutatni. Jódtelepen a MÚRE 2013 nyarán szervezett riporttábort, amelynek keretében Vajda György például a funtineli boszorkány nyomában járva a jelenkori pásztorkodás sajátosságait is megörökíti, Szucher Ervin pedig az elnémuló Felső-Maros menti harangokra, a falvak kiürülésére, a magyarok létszámának csökkenésére figyelmeztet. Bögözi Attila a borvízről és a kőről, mint haszonforrásról közöl oknyomozó riportot, Sarány István a dédai vasútvonal „magyarvilágbeli” építését idézi fel, Gáspár Sándor a gyógynövénytermesztéssel foglalkozó, fiatalkori álmát megvalósító Boros Erzsébet történetét meséli el. Bodolai Gyöngyi Lélekfa című riportjában a hangszerkészítő vállalkozásról ír. A könyv szerkesztője, Szucher Ervin arról beszélt a kötet marosvásárhelyi bemutatóján, hogy annak dacára, hogy szinte minden marosszéki valamiféleképpen kötődik a Felső-Maros mentéhez, a legtöbb ember számára a régió csupán a kirándulási, túrázási lehetőséget jelenti. „Mi egy másik oldaláról próbáltuk bemutatni a térséget, mégpedig az ott – helyenként tömbben, helyenként szórványban – élő magyarság szempontjából. Abból a magyarságéból, mely valamikor a Görgényi- és a Kelemen-havasok birtokosa volt, mára viszont elenyésző vagy teljesen alárendelt szerepbe szorult azokkal szemben, akiket másfél-két évszázaddal ezelőtt nemeseink telepítettek a hegyek lábához” – magyarázta. A disznajói eseményen megjelentek például örömmel nyugtázták, hogy falujuk gondosan ápolt néphagyományai és a település kulturális mozgatórugói fontos helyet kaptak Bajna György írásában Antal Erika | Krónika (Kolozsvár) 2015. április 1.Kényszerszünet után jelentkezett Molnár H. LajosSzülővárosában, Marosvásárhelyen és Erdély-szerte valamikor rendkívüli népszerűségnek örvendő szerző, Molnár H. Lajos legújabb kötetét mutatták be kedden este a Bernády Házban. Az Álmaim babái című regényével a több mint negyed évszázada Magyarországon élő szerző csaknem tíz év hallgatást tört meg. Ezúttal is kényszerhallgatásról van szó, akárcsak a nyolcvanas évek Romániájában, csakhogy ezúttal nem a cenzúra, hanem egy kegyetlen szívbetegség tartotta távol a billentyűktől. A nagysikerű Donki Ákos (1981, 1987), Falra hányt esztendő (1983, 1990), Volt egyszer egy udvar (2000, 2001) és más regények és riportkötetek szerzője ismét egy szín-marosvásárhelyi történettel rukkolt elő, amelyben a tősgyökeres városlakók könnyen felismerhetik a helyszíneket, de akár a könyv egy-egy valós szereplőjét is. Merthogy nem mindenik az, és ezt az író már rögtön a regénye címe alá kanyarított két mondatban siet is tisztázni. „A valóságban is létező személyek csak a keretet adták a történet elmeséléséhez, mondataik és cselekedeteik a képzelet szüleményei” – szögezi le Molnár. Hogy a valamikor díjazott, ünnepelt, majd indexre helyezett szerzőnek, óvodás korától mindmáig, valóban tizenegy szerelme volt vagy sem, teljesen mellékes, hisz mindenikről azt állítja, hogy szívesen leélte volna vele az életét, „ha másképp alakul…”. Molnár H. Lajos bizonyos Katának dedikálja a könyvét. Ő valós személy; a szerző harmadik felesége. Az Álmaim babáit három pályatárs mutatta be: Bakó Zoltán és Bögözi Attila, akik a szerző kollégái és cimborái voltak, valamint Szucher Ervin. „A könyvbe felületesen belelapozó olvasó akár azt is hiheti, hogy önéletrajzi indíttatású regény Molnár H. Lajos műve. Hiszen főhőse – bármennyire más irányba csábítana is a címe – nem más, mint a szerző maga. Az életét végigkísérő lányok-asszonyok, múló és múlhatatlan vagy visszatérő szerelmek, szeretők meg házaspárok pedig pusztán ürügyet szolgáltatnak arra, hogy az író világgá kiabálja boldogságát, boldogtalanságát, meg hogy kíméletlen ítéletet mondjon maga felett” – avatta be a hallgatóságot Molnár „álmaiba” Bögözi Attila. Bakó Zoltán arról beszélt, hogy Molnár H. Lajos munkájában a nyolcvanas évek eleje elevenedett meg, egészen pontosan az 1983-as esztendő, amikor megjelent az a másik esztendő, a falrahányt, amiért aztán az írót a kommunista hatalom letiltotta. „Lajos akkor már a negyedik köteténél tartott, s egy kis szakmai irigységgel szemléltük a sikerét. Könnyű neki, mondogattuk, merthogy egy hetilapnál az ember egy-két nap alatt lezavarja a heti penzumot, aztán napszámban hányhatja falra az esztendőket” – nosztalgiázott a pályatárs. Bakó szerint tulajdonképpen egy városelvonási szindróma látleletei, diagnózisa bukkan ki a sorok közül. A szerző régen otthagyta szülővárosát, minden velejárójával, épületeivel, utcáival, embereivel együtt, s ez okozza a mostani akut hiányérzetet benne. „Mert ilyen a vásárhelyi ember, s ilyen Molnár H. Lajos is: nem tud, mert nem akar elszakadni a helyektől, emberektől, történetektől, egy életérzéstől, amit nemes egyszerűséggel Vásárhelynek nevezünk” – jellemezte az írót újságíró barátja. Szucher Ervin azzal ajánlotta az olvasónak a csaknem ötszáz oldalas önéletrajzi ihletettségű történetet, hogy az időnként fel-fel bukkanó bánatot, elkeseredést, haragot mindig lekörözi az iróniába és főként öniróniába átcsapó humor. A fiatal kolléga azt kérdezte a – sajnos csak a technika segítségével, a falra kivetítve jelen lévő – szerzőtől, hogy miért ábrázolja a főszereplőt, azaz magát hol félénk, hol túlzottan pofátlan fiatalembernek, hol esetlennek, hol szerencsétlennek, olyannak, aki egyfolytában vedeli az alkoholt és nincs szerencséje a nőkhöz? „Mert nagyjából ilyen volt az életem” – érkezett a Skype-on megadott válasz. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. május 13.Könyvbemutató GödemesterházánLezárult a "turné" Vasárnap délben Gödemesterházán, a gyönyörűen felújított római katolikus templomban zárult az a könyvbemutató-sorozat, amelyen a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által 2013-ban Ratosnyán szervezett riporttábor "terméseként" megjelent Magyarok az Istenszéke lábánál című kötetet ismertették. Marosvásárhelytől Gyergyóremetéig tizenegy helységbe hívták meg az alkotókat: templomba, művelődési otthonba, közösségi házba, sőt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre is. A hétvégén Márton István plébános volt a házigazda, aki a Maros völgyében teljesít szórványszolgálatot. Azon munkálkodik, hogy összetartsa a maroknyi magyar közösséget. A misére, mint mondta, nemcsak katolikusok, hanem reformátusok, sőt ortodoxok is járnak, azok a magyarok vagy vegyes családban élők, akik szükségét érzik annak, hogy egy közösséghez tartozzanak. A rövid misét követően a zsúfolásig megtelt templomban ismertették a Felső-Maros mentéről (Marosvécs és Maroshévíz közötti régió) készült kötetet, amelyben több riportban is a plébános munkájáról, a gödemesterházi magyarokról, a borvíztöltőről és a kőfejtőről esik szó. A gödemesterházi találkozón jelen volt Bodolai Gyöngyi, aki a könyvben Magyaróról és Fickóról írt, Bajna György gyergyószentmiklósi újságíró, aki a magyarói és disznajói kulturális élettel foglalkozott, illetve a ratosnyai hitélet múltját kutatta, Bögözi Attila, aki a gödemesterházi riportokat írta, Vajda György, aki a funtineli boszorkány nyomába eredt, illetve a Wass Albert-emlékállítás kálváriáját követte nyomon és a marosvécsi kastély visszaszolgáltatását, valamint Szucher Ervin, a kötet szerkesztője, aki Márton István plébánosnak köszönhetően a magyarság végvárának őrizőiről írt. Az újságírók elmondták, lezárult egy sorozat, hiszen majdnem minden településre eljutottak. Nagyon hasznos "turné" volt, számos visszajelzés érkezett a kötetből kimaradt érdekesebbnél érdekesebb dolgokról, sőt már egy következő régió és egy új kötet témája is körvonalazódott. Valószínű idén az erdélyi kisebbségi együttélés lesz a könyv irányvonala, olyan vidéken, ahol a történelem során egykor magyarok, később szászok, ma pedig románok és romák élnek többségben. (A megjelent kötetről a szerkesztőségben érdeklődhetnek az olvasók.) – Szükség van a visszajelzésekre, a segítségre, hiszen nemcsak a kötetben nyilatkozók, hanem sokan mások is mellénk álltak, segítettek jó szóval, szállással, ötletekkel, amit nagyon szépen köszönünk. A kötet valójában a riport eszközeivel úgy rögzíti a jelent, hogy megőrzi a jövőnek. Két gödemesterházi riportalanyom nincs már sajnos közöttünk, az általuk a gödemesterházi múltról elmondottakat talán a 24. órában sikerült rögzítenünk, ezért is fontosak számunkra az ilyen riportkötetek. Sőt, amit az anyagok felvételekor, 2013-ban leírtunk, az is valamikor majd kordokumentumnak számít. Mi folytatjuk a munkát! – mondta a könyvbemutató után Szucher Ervin szerkesztő. (erdélyi) Népújság (Marosvásárhely) 2015. szeptember 13.Óradnai Magyar Napok – Nem magyarul magyarokTizedik alkalommal szervezték meg Óradnán a Magyar Napokat. Ez alkalommal mutatták meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete kiadásában napvilágot látott Nem magyarul magyarok című riportkötetet is. Mezőbergenyéből érkeztek a Domahidi-lányok, - Kata, Zsuzsa, Sára és Anna - akik előadásával vette kezdetét a szombat délelőtti eseménysorozat Óradnán. A művelődési otthonban székelyudvarhelyi, salgótarjáni és marosvásárhelyi vendégek előtt mutatták be a MÚRE-táborban született riportokból szerkesztett kötetet, amelynek szerzői többek közt a magyar tannyelvű oktatást, az anyanyelv-használat korlátait és a nyelvcserét, Óradna és Radnaborberek jelenlegi gazdasági helyzetét járták körül. Ahogy Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője fogalmazott, kilométerszámban nincs nagyon távol, a tudatokban mégis messze fekszik az a vidék Marosvásárhelytől, Kolozsvártól, Sepsiszentgyörgytől, vagy Brassótól. De leginkább azoktól a tömbmagyar településektől, ahol mi sem természetesebb, mint az anyanyelvű kommunikáció, a magyar oktatás az óvodától az egyetemig. Arra is kíváncsiak voltak az újságírók a júniusban szervezett riporttáborban, hogy a bányák bezárása ellenére miért maradnak otthon a radnaiak, illetve a borberekiek, miből élnek, miből építik nagy és szép házaikat, és főleg mire, milyen jövőre számíthatnak. A könyvről, amelyben 18 szerző írása olvasható, és amelyet Szűcs László szerkesztett, elsőként Rácz Éva, a MÚRE elnöke beszélt, aki elmondta, voltak újságírók, akik már többször is megfordultak Óradnán és Radnaborbereken, míg másoknak a két hónappal azelőtti tábor jelentette az első alkalmat. A kötet létrejöttére alig két hónap állt a szerzők és szerkesztők rendelkezésére, ezért gyorsan kellett dolgozniuk, annál is inkább, mert elhangzott az ígéret: az Óradnai Magyar Napok alkalmából kerül sor az első könyvbemutatóra. A riportjaik témájáról, a vidékkel való találkozásról a jelenlevők, Bögözi Attila, a vasarhely.ro, Szucher Ervin, a Krónika, Gáspár Sándor és Gáspár Melinda a Marosvásárhelyi Rádió, Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió, valamint e tudósítás szerzője, a Maszol munkatársa beszélt. A kötetben olvasható többek közt Szekeres Attila riportja az óradnai beszélő kövekről, Sarány István Ahol az Úr lépked hallgatag című írása, Ambrus Attila Ami arany, arany marad című riportja, Farkas-Ráduly Melánia Óradna elmozdult a holtpontról című riportja. Deák Gyöngyi és Maksay Magdolna arról írt, hogy a borbereki víz visszavár, Sarány István és Sarány Orsolya a bányászfeleségekről, Kovács Péter az Ünőkőről, Moldován Zenkő a besztercei magyarokról kérdezte Antal Attila tanácsost, Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a borbereki és óradnai gasztronómiáról írt színes riportot. maszol.ro 2015. szeptember 23.Riportkönyv a szórvány szórványárólA nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője. Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet. Párhuzamok és tandemek Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat? A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással. Riportról riportra Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata? Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká. A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés. Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg. Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!” erdelyiriport.ro 2015. október 28.„Nem magyarul magyarok”Beszterce megyében, Óradnán és Radnaborbereken tartotta idei riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Az ott született riportokból kötet jelent meg Nem magyarul magyarok címmel, amelyet kedd este mutattak be Marosvásárhelyen. A sokadik alkalommal megszervezett riporttábor helyszíne ez alkalommal olyan vidék volt, ahol nagyon sokan vallják magukat magyarnak, ám ennek ellenére nagyon kevesen tudnak magyarul. Az újságírók – az írott sajtó, a rádió, a televízió és az online média képviselői Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Brassóból, Bukarestből, Temesvárról, Csíkszeredából – arra keresték a választ többek közt, hogy hogyan történt a nyelvcsere, melyek voltak az előzményei és a kiváltó okai, illetve azt kutatták, hogy a jelenlegi helyzetből van-e kiút, visszafordítható-e a mostani állapot. A tizennyolc szerző írását Szűcs László szerkesztette kötetté, az előszavát Rácz Éva, a MÚRE elnöke írta. A fő téma az anyanyelvhasználat, az iskola, a magyar közösség nyelvcseréje, illetve az azzal közvetve, vagy közvetlen módon összefüggő templomok, temetők és sírkövek, a bányák bezárása, a bányászfeleségek története, a felszámolt vasút, a törpe vízi erőművek és a környezetrombolás, a turizmus, a Reményik Sándor emlékház, a helyi ízek. A kedd esti bemutatón Rácz Éva ismertette a kötet előzményeit, azt, hogy mit jelent egy-egy ilyen tábor az újságíróknak, ahol az alatt a rövid idő alatt, ami a rendelkezésükre áll, hogyan kell dolgozniuk, információt, „anyagot gyűjteniük”, egyeztetniük, mert a témák összefüggnek, egymásba kapcsolódnak, nem lehet pontos határvonalat húzni egyik, vagy másik között. A riportoknak a hely, az adott vidék, vagy település jelenét kell rögzítenie úgy, hogy az akár a múltat is magába foglalja, esetleg a jövőbe is előre tekintsen. A szerzők közül a legtöbben marosvásárhelyiek: a Marosvásárhelyi Rádió, a Vásárhelyi Hírlap, a Krónika, a Vásárhely.ro, Maszol.ro munkatársai, egyetemi hallgatók, köztük olyanok, akik már korábban is jártak Beszterce megye ezen településein, ismerték az ottani állapotokat, illetve, akik most ismerkedtek ezzel a vidékkel és lakóival. Szucher Ervin Reményik intelmével élt élet című riportjában annak a Bauer Ilonának állít emléket, aki „egy évre jött, egy életen át maradt”, aki fél évszázadot töltött az anyanyelv és az identitástudat-mentés szolgálatában. Gáspár Sándor és Gáspár Melinda Az Ördög-szorostól az Ünőkőig című riportban a természeti látnivalókat örökítik meg, a faluképet, amely a Radnai-havasok lábainál húzódik, a szorost, amelyet az ördögről neveztek el, vagy azt a hegygerincet, ahová nem túl nehéz feljutni, ám annál könnyebben el lehet téveszteni az oda vezető utat. Bögözi Attila oknyomozó riportot készített, amelynek a Magas hegyek gonosz törpéi, huss! címet adta, és amelyben azokat a törvénytelen vállalkozásokat írja le, amelyek elsősorban a környezetet rombolják, de ezáltal a közösségnek is rosszat tesznek. Moldován Zenkő interjút készített azzal az Antal Attila besztercei tanácsossal, aki a Besztercén tervezett magyar iskola igazgatója lett volna, ha az iskolaindítás az utolsó pillanatokban, a tanévkezdés előtt nem hiúsul meg. E cikk szerzője a nyelvvesztés útját tárja fel riportjában. Antal Erika Székelyhon.ro 2016. január 9.Baráti ünneplés sok kedves könyvvel– Százfelé mutatnak útjaink, ünnepeinket is az ezerféle érdek és kötelezettség korlátai közé kell szorítanunk. Vége a ráérős világnak. Ezért aztán nem minden barátunk lehetett ott karácsony másodnapján a hetvenéves Baróthy Ádám és a hatvanöt éves Hadnagy József köszöntésén a marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán tetőtéri új műtermében – válaszolja kérdésemre Bölöni Domokos, aki ezúton is köszöni a művésznek a lehetőséget. – De akik el tudtak jönni, nem bánták meg, mert az ünnepeltek, valamint az Istvánok és Jánosok koccintásos köszöntésén túl voltaképpen könyves találkozássá nemesedett az együttlét. Baróthy Ádám Reményik Sándorról készült rajzából csak keveseknek jutott, de néhányan láthatták a Reményik alapította Pásztortűz című kolozsvári folyóirat néhány régi példányát, amelyekkel megajándékozott a szobrászművész. Az igazi ajándék azonban Székely Ferenc frissen megjelent beszélgető-könyve volt (Égbe nyúló kapaszkodó. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015). Sorrendben a harmadik ilyen munkája a szerzőnek, akit immár nyugdíjas könyvtárosként is külön köszönthetünk. Interjúalanyai: Ablonczy László, Baróthy Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös- Szabó Zoltán, Tar Károly. Székely Ferenc Kolozsvár felől, a Mezőségen át ért Marosvásárhelyre, hogy a két megjelent beszélgetőtársnak, Baróthy Ádámnak és a Debrecenből érkezett Hadnagy Józsefnek "még azon melegében", akár a karácsonyi kalácsot, átnyújthassa a könyvet. – Ilyenkor, a két ünnep között élmény találkozni azokkal, akik valamiképpen részei voltak a napjainknak. Nem a rokonságra gondolok ezúttal, hanem a barátokra, munkatársakra, jelesen a toll embereire. – Igen, írókra, költőkre, újságírókra, szerkesztőkre. Ha mód van rá, nem jövünk üres kézzel. Akinek friss kötete van, siet dedikálni a barátainak. Magam így juthattam pár új könyvhöz, kiadványhoz. Hadd említsem a címére nézve talán furcsa, ám annál sokatmondóbb riportkötetet: Nem magyarul magyarok. Riporttábor Óradnán és Randaborbereken, MÚRE 2015, szerzői: Ambrus Attila, Ambrus Melinda, Antal Erika, Bögözi Attila, Deák Gyöngyi, Farkas-Ráduly Melinda, Gáspár Melinda, Gáspár Sándor, Kovács Péter, Maksay Magdolna, Moldován Zenkő, Prózsa Lilla- Zsuzsanna, Rácz Éva, Sarány István, Sarány Orsolya, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Vadas Henrietta. Köszönöm Gáspár Sándornak a kedvességét és a szép dedikációt. Baricz Lajosnak nemrég írtam a Különös karácsony című könyvéről. De ez idáig nem ismertem a zenét szerző Simon Kinga kántornő jegyezte szép képes-kottás kiadványt (Baricz Lajos megzenésített versei. A 20 éves Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa, Marosszentgyörgy, 2014, CD- vel). Baricz Lajos hozott az általa szerkesztett Harangszó című Kolping-újság karácsonyi számából is azoknak, akiket még ott talált. (Hivatali kötelezettségei ellenére is bejött egy szeretetteljes kézfogásra.) A Nagykenden élő Fülöp Kálmánnak is most jelent meg a harmadik verseskönyve: Harmatcsepp a fény porában (Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015, a borítón Kedei Zoltán munkája). A szerző nem lehetett közöttünk, de családja segítségével eljuttatott egy-két példányt, mutatóba. Székely Ferenc nem felejtette otthon az Erdőszentgyörgyi Figyelő ünnepi számát sem, benne számos érdekes írás mellett egy-két marosvásárhelyi vonatkozású szöveggel (Kedeiről, Hadnagyról). Ráduly János gyengélkedett, mégis gondoskodott némi angyalfiáról: mindjárt három friss könyvet küldött, dedikálva. Az első: Makfalva két régi rovásemléke, a második: Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjáról, a harmadik pedig: Jajkiáltások a fehér papíron (1989. július 24 – augusztus 23.) A szerző száz könyvének jegyzéke (1974 – 2015). Mindhárom könyv a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál jelent meg, 2015-ös évjelzettel. Stílszerűen ez utóbbi Ráduly János századik munkája. Beszédes a címe!... A házigazda művész ajándéka sem maradt el, azoknak, akik még nem részesültek volna a Szivárvány kapuja (Pinokkió-rajzok, Juventus, Marosvásárhely, 2015) című képes-verses könyvecskéből. – Hangulatos "évzárónk" volt, fejezi be a rövid számvetést Bölöni Domokos. – Barátaink sikereinek jó együtt örülnünk. Nem szeretem a közhelyeket, de itt most még hozzáteszem: az öröm forrása pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet. Doszlop Imre Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 20.A szabad sajtó napját ünnepelték CsíkszeredábanHatodik alkalommal szervezte meg Hargita Megye Tanácsa – partnerségben a Magyar Újságírók Romániai Egyesületével (MÚRE) – pénteken A szabad sajtó napja Székelyföldön című rendezvényt Csíkszeredában. Az előző évekhez képest idén már délután is programmal várták a székelyföldi sajtósokat. A sajtógála előtti délutáni programban a meghívott újságírók, Kommentszabadság? címmel a megyeháza márványtermében. A vitát Rácz Éva MÚRE-elnök moderálta, Kokoly Zsolt médiajogász és Szucher Ervin, a MÚRE becsületbíróságának elnöke pedig ismertették a vonatkozó sajtóetikai és jogi szabályokat. Azt a kérdést járták körbe, hogy mit lehet tenni az interneten gyakran álnéven írt gyalázkodó tartalmú hozzászólások ellen, illetve hol húzódik a szólásszabadság és a rágalmazás közti határ. A beszélgetők egyetértettek abban, nem fogadható el az az érvelés, hogy sok szerkesztőség a szűkös költségvetéssel indokolja a tartalomszűrés hiányát, miszerint nincs pénz moderátor alkalmazására. Az esti gálán Rácz Éva, a MÚRE elnöke köszönetet mondott mindazoknak, akik megszervezték a sajtógálát, bizakodásának adott hangot, hogy ez a jövőben is folytatódik. A sajtógálát megtisztelte jelenlétével Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, aki maga is hét éven át újságíróként dolgozott. Beszédében az empátia fontosságát hangsúlyozta. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke beszédében kifejtette, azt szeretnék, hogy a sajtógálát mindenki a magáénak érezze. Reményének adott hangot, hogy Kovászna és Maros megye még erőteljesebben bekapcsolódik a sajtógálán való részvételbe. – Nyolcéves megyeitanács-elnöki tapasztalatom alapján azt tudom mondani, hogy a sajtóra szükség van. Ha egy problémát ki tudunk beszélni, az sokkal több eredményt hoz, mi partnerként kezeljük a sajtót – fogalmazott Borboly Csaba. A zsűri részéről Bögözi Attila, a MÚRE Becsületbíróságának titkára osztotta meg észrevételeit a beérkezett pályaművekkel kapcsolatosan, főleg a nyelvi elemekre, a közhelyek indokolatlan használatára térve ki. Az est folyamán a jó hangulatról Muszka Sándor és az Evilági zenekar gondoskodott. A jelen lévő újságírók értékelése alapján az alábbi alkotásokat díjazták: Televíziós riport, portré kategória: I. Kostelek újabb büszkesége – Magyari Tekla, Simon Csaba (Aves Media) II. Őseink nyomában – Bíró Levente III. Keresztes Lajos – Az első székely olimpiai bajnok – Becze Zoltán (Olimpia Stúdió Filmegyesület) Televíziós híradó kategória: I. Bivalymúzeum – Digital 3 Tv II. Blénesi István utódai találkoztak – Gyergyó Tv Próza kategória: I. Gyógyulást, Béla bácsi! – Daczó Katalin II. Ki az a Petőfi, mi az a kossuth? – Szucher Ervin III. Lelkészlak a zsákfaluban – Magyari Tekla Rádiós kategória: I. Lukács Gergely egykori honvéd kitüntetése Csíkszentimrén – Oláh-Gál Elvira II. Focista leszek, vagy traktorista – Bándi-Keszey Judit III. Tündérkert – Burszán Zsuzsanna Sajtófotó kategória: László Róbert. Erdély.ma 2016. július 22.Két tanterem, ahol viszály is teremIsmét iskola-ügyben feszülnek egymásnak az indulatok Marosvásárhelyen. A katolikus egyház tulajdonába visszakerült épületben működő Unirea főgimnázium teremgondjait a restitúció teljes megkérdőjelezésével igyekeznek orvosolni, a katolikus líceummal hadakozva. Bögözi Attila írása. Néhány hete látszólag a Római Katolikus Teológiai Líceum két osztályterme körül parázsló vita borzolja Marosvásárhelyen a kedélyeket, főleg a helyi román nyelvű sajtóban, ahol széles teret kapnak az Unirea Főgimázium vezetőségének nacionalista nyilatkozatai, melyek lényege, hogy a gimnáziumban zajló oktatási tevékenységre folyamatosan rossz hatással van az ugyanabban az épületben működő Teológiai Líceum. Azt sulykolja Andrea Năznean, az Unirea igazgatónője, hogy bennük, mármint a tantestületben, diákjaiban, s még a szülői közösségben is állandó a fenyegetettség érzése, mert a Teológiai Líceum létrejöttével már az elemi osztályokat is más tanintézetbe kellett költöztetni, s a katolikus iskola most két olyan osztályteremre is igényt tart, amely a várossal 2014-ben aláírt bérleti szerződés értelmében az Unirea-t illeti. A torkon akadt galuska esete a restitúcióval Az ügy előzményéhez tartózik, hogy a magyarellenes uszításokban jeleskedő román nacionalista köröknek mai napig elfogadhatatlan, torkukon akadt galuska az iskolaépület visszaszolgáltatása a katolikus egyháznak. Mindent megtesznek azért, hogy megkérdőjelezzék a tulajdonjog visszaállítását. Ez a magatartás többnyire közös jellemzője a vegyes lakosságú erdélyi nagy- és kisvárosokban a rendszerváltás után életre hívott magyar (részben egyházi) középiskolák újkori történelmének, talán egyetlen kivétellel, Kolozsváron, ahol a történelmi magyar középiskolákba bekényszerített román osztályok kiköltöztetése körüli hisztériakeltés viszonylag hamar lecsengett. Persze, kivétel ott is volt, a Református Kollégium esetében 12 évet kellett várni az épületek egy részének birtokbavételére. Ehhez képest az önálló magyar iskolák helyzete a legrosszabbul Marosvásárhelyen alakult, nem utolsó sorban azért, mert az 1990-es magyarellenes pogrom a magyarság érdekérvényesítését, a márciusi véres események „most vagy soha” türelmetlensége után sokkal visszafogottabbá tette még a Bolyai líceum esetében is, ahonnan alig néhány éve sikerült végleg kitelepíteni az utolsó román osztályokat. „A római katolikus egyház egy 2004-es kormányhatározat révén kapta vissza a régi katolikus főgimnázium épületét, amelyben az Unirea működik – összegezte az Erdélyi Riportnak a visszaszolgáltatás legfontosabb mozzanatát Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója. Emlékeztetett: a rendszerváltás után még fele-fele arányban magyar és román osztályokkal működő líceum az utóbbi két évtizedben szinte teljesen elrománosodott, a magyar osztályok száma évről-évre csökkent, s ezzel párhuzamosan az iskola falairól fokozatosan eltűntek a magyar feliratok is. A szó elszáll, az írás is? A restitúciót a román nacionalista körök képtelenek voltak elfogadni, élükön Dorin Florea polgármesterrel, aki – minő torz fintora a sorsnak, a város nevében (!) – azon nyomban, amint a tulajdonjogot visszaállító kormányrendelet a Hivatalos Közlönyben megjelent, bíróságon meg is támadta a restitúciót. A több évig elhúzódott per 2008-ban a Legfelsőbb Bíróságon ért véget, ahol jogerős határozatban mondták ki a városvezető keresetének megalapozatlanságát. Még ilyen előzmények után is újabb hat évnek kellett eltelnie – mely idő alatt a város az immár egyházi tulajdonú ingatlanért rendszertelenül fizette a lakbért, a több hónapos kimAradásokért egy 2008-as szerződést 2012-ben hatálytalanítottak, majd 2014-ben kötötték újra – amíg tető alá lehetett hozni, nem utolsó sorban Victor Ponta korábbi miniszterelnök közbenjárásával, azt a hosszú távú bérleti szerződést, amely a katolikus oktatási intézmény számára kötött használati megállapodást is tartalmazza. Ennek értelmében a Jakubinyi György érsek képviselte Gyulafehérvári katolikus érsekség húsz évre bérbe adta a Dorin Florea polgármester által képviselt bérlőnek, Marosvásárhely municípiumnak, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatti 5.071 négyzetméter hasznos felületű ingatlant és a hozzá tartozó 10.028 négyzetméteres területet. A megállapított bérleti díj 24.990 lej lett havonta, ez az épületek esetében négyzetméterenként 2,12 lejt, a hozzá tartozó területre 1,42 lejt jelent, nem tartalmaz rezsiköltségeket és az infláció mértékével növelhető. A szerződés rögzíti az ingatlan A, B és C épületszárnyainak használati módozatát is, tanévekre lebontva, kiemelve, a tulajdonos beleegyezik abba, hogy a bérlő az A főépületet tetőtérrel építése be, amivel a főgimnáziumi osztálytermek számát növelnék. Holló László, az Erdélyi Római Katolikus Státus (egyházmegyei tanács) elnöke (képünkön), a sajtónak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy a polgármesteri hivatal és a Státus között aláírt szerződés szavatolja, hogy a magyar osztályok átvétele révén az osztálytermek is a római katolikus teológiai líceumhoz kerülnek, mi több, az Unirea líceum igazgatósága is aláírt egy hasonló szerződést a teológiai líceum vezetőségével. „Mégis, a főgimnázium vezetősége úgy tesz, mintha nem volna tudomásuk, hogy van egy általuk is aláírt megegyezés arról, hogy a termek hogyan oszlanak el a két intézmény között” – állítja a Státus elnöke. Más termek, más emeleten Fellapozva a szerződést, az is pontosan olvasható benne, hogy a 2016/2017-es tanévtől a katolikus középiskola a B épületben további két első emeleti tanteremmel bővül, majd a 2018/2019-es tanévre, amennyiben az A főépület tetőterének beépítését befejezik, azt az Unirea diákjai, míg a B és C épületet teljes egészében a katolikus gimnázium tanulói népesítik majd be. Tiszta, világos fogalmazás. Ezért érthetetlenek az Unirea igazgatónőjének zavaros nyilatkozatai a helyi román sajtóban. Tamási Zsolt, a katolikus teológiai líceum igazgatója (képünkön) az Erdélyi Riportnak elmondta, a román média által lassan egy hónapja napirenden tartott „teremháborúval” kapcsolatosan a román fél minden fórumon azt hangoztatja, hogy a 2014-es szerződést be kell tartani. „Nos, abban az szerepel, hogy a B szárny első emeleti termeit a nemrég lezárult 2015/16-os tanévben még használta az Unirea főgimnázium, viszont ősztől azok átkerülnek a teológiai líceum használatába. Ezért az a kérés, amit én írásban átadtam az Unireának, arról szól, hogy e termeket lehetőleg még a nyár folyamán ürítsék ki, hogy tudjuk elvégezni azok felújítását” – mondja az igazgató. „Ők viszont durva csúsztatással visszatértek egy korábbi állapothoz, amikor a szerződés szerint a 2016/17-es tanévtől a B szárny második emeletén két terem mAradt volna még az Unireánál. Ez két olyan osztályterem, melyben korábban a magyar tagozatos unireás diákok tanultak. Amikor a tavaly nyáron, miután az Unirea lemondott róluk, átvettük ezeket az osztályokat, újabb megegyezést írtunk alá a főgimnáziummal, hogy ezeket az osztályokat termekkel együtt vesszük át, amiről értesítettük a szerződő feleket is, vagyis az egyházat és a polgármesteri hivatalt. Amikor a most is zajló sajtóbotrányt az igazgatónő kirobbantotta, azt sulykolták, hogy a teológiai gimnázium, megszegve a szerződést, határidő előtt el akar venni tőlük két osztályt. Erről szó sincs, hiszen az, amit mi kértünk, az első emeleti termek, amit őszig szerződés szerint át kell adjanak, amiről viszont ők beszélnek, az két, második emeleti tanterem, amelyeket – a közös egyezség szerint – jelenleg is használunk. Mi több, a médiaőrjöngés ellenére, tőlünk írásban senki nem kérte, hogy mondjunk le két teremről, amit egy évvel ezelőtt már átadtak. Arról végképp nincs szó, hogy a kisépületben bármilyen román osztályt ki akarunk tenni, hiszen abban egyetlen román osztály sincsen” – fejtette ki Tamási Zsolt. A DNA a jogerő felett? Ha pedig szerződésszegésről kellene beszélni, a labda inkább a polgármesteri hivatal térfelén pattog, hiszen a már sokat emlegetett bérleti szerződésben szereplő főépületi manzárdosítás munkálatai még el sem kezdődtek. Igaz, ennek objektív oka is van, ám ez újabb szállal bonyolítja a katolikus gimnázium körüli, amúgy is szövevényes történetet. Mert több mint egy éve a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) Marosvásárhelyi irodája azt vizsgálja, jogszerűen szolgáltatta-e vissza az állam a római katolikus egyháznak az Unirea Főgimnázium által is használt iskolaépületet. A Méltóságért Európában Polgári Egyesület nevében egy Dan Tănase nevű fiatal blogger feljelentésében nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy az épületet úgy szolgáltatták vissza a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek, hogy az soha nem volt az érsekség tulajdonában. „A 2015-ös évi 150-es számú bűnügyi dosszié kapcsán bűnvádi eljárást indítottunk hivatali visszaélés gyanújával, amelyet a módosított 2000-es évi 78-as számú törvény 13-as cikkelye szabályoz és büntet” – áll a DNA közleményében a feljelentés kapcsán. Tamási Zsolt visszautasítja a minden történelmi alapot mellőző vádakat és elmondta, az iskolaépületet 1903 és 1905 között, a mellette álló diákotthont 1908-ban építtette az egyház, és az 1948-as államosításig a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium működött bennük, amiket hiteles okiratokkal bizonyítani is lehet. Ennek ellenére a DNA több mint egy éve szöszmötöl a bűnügyi dossziéval, anélkül, hogy az igazoló okiratok alapján megalapozatlannak nyilvánítaná a feljelentést. Az igazgató szerint a DNA vizsgálódásában az a legsúlyosabb, hogy nemcsak a visszaszolgáltatási bizottság döntését kérdőjelezi meg, hanem a Legfelső Bíróságét is, hiszen Dorin Florea feljelentése nyomán az ügyben létezik már egy jogerős Legfelsőbb Bírósági határozat, amit még a DNA ügybuzgósága sem írhat felül. Ha pedig mégis, akkor a törvényességnek végképp befellegzett Romániában. Átpolitizált teremhiány „A DNA-s dosszié, a tanterem-hisztéria, ahogy korábban Florea feljelentése, mind-mind ugyanazoknak a nacionalista köröknek az összehangolt támadása, amelyek nem tudják elfogadni a történelmi igazságtételt” – vélik azok a Marosvásárhelyiek, akik már torkig vannak a magyar oktatási intézmény körüli hisztériakeltéssel. Mindezek ellenére az Unirea igazgatónője a tantestületet és a szülőket is bevonva, tovább gerjeszti a feszültséget. Legutóbb egy beadványban egyenesen Dacian Cioloş miniszterelnököt kérték, hogy hozzon létre szakbizottságot annak kivizsgálására, törvényes-e az, ami az iskolában történik, amióta az épület B szárnyában elkezdte működését a Római Katolikus Teológiai Líceum. Hogy mit fog lépni erre a miniszterelnök, a tanfelügyelőség, vagy a minisztérium, ahova szintén panaszlevél ment, nem tudni. Azt viszont sikerült kiderítenünk, hogy a jelenlegi „teremháború” mögött az áll, hogy az Unirea főgimnázium 2014-től egy plusz líceumi osztályt indított el (addig volt négy, most öt párhuzamos osztálya van), és 2016 őszétől indít egy plusz gimnáziumi osztályt is. És itt van a kutya elásva, mert a főgimnázium a sokat emlegetett szerződésben rögzített teremelosztáson felül pluszban indított osztályok teremhiányát a Teológiai Líceum rovására szeretné érvényesíteni. A katolikus álláspont határozott és egyértelmű: nem fog sikerülni. https://erdelyiriport.ro 2016. szeptember 12.Bekecsalji múltkövetésBekecs alatt Nyárád tere – ezzel a címmel jelent meg egy vaskos és rendhagyó monográfia, melynek írója, a Marosvásárhely környéki falvak egyik kiváló ismerője, a nagyernyei születésű Nemes Gyula, aki korábban több falumonográfia – Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd – szerzőjeként vált ismertté. Bögözi Attila könyvismertetője. Ezúttal a szerző Marosvásárhelytől távolabb eső vidéket térképezett fel, s mint a kötet alcíme is mutatja – Csíkfalva község története – a Nyárád-mente egy olyan településének monográfiáját írta meg, amely a folyó felső szakaszán, a Nyárád-menti dombvidék alterületén helyezkedik el. Valaki megjegyezte, hogy az 5-ös szám bűvösen kötődik a településhez, hiszen a Nyárád-mente központjának számító Nyárádszeredától levő 5 kilométeres távolsága 5-tel megszorozva adja a községközpontnak a megyeszékhelyig mért távolságát, de az ötösök számmisztikája nem merül ki itt, mert 5 település alkotja a községet, melynek 5 iskolája, 5 óvodája és 5 kultúrotthona van. És el ne feledjem, Balogh István polgármestert idén ötödik alkalommal választották újra tisztségébe. Nos, ha a felsoroltakról mit sem hallott a vidéken nem járt idegen, arról esetleg tudhat, hogy erre vezet a „Só útja” elnevezésű turisztikai útvonal, amelyet egy helyi vállalkozó a Marosvásárhelyi Fókusz Öko Központtal közösen épített ki, s a hazaiak mellett főleg Hollandiából, Belgiumból, Svájcból érkező turistacsoportokat vonz. Ugyancsak itt halad át az Ausztriából Csíksomlyóra vezető „Mária útja” zarándokút is. Egyetlen kötetbe összegyűjtve olvasható a vidék monográfiája, amely több száz oldalon mutatja be a felső-nyárádmenti kisközség múltját, életét. Balogh István polgármester szerint a könyv fontos állomás Csíkfalva életében, hiszen forrásértékű és hiánypótló, annál is inkább, mivel ez idáig nem készült ehhez hasonló munka, amely összegyűjti, rendszerezi a községgel kapcsolatos információkat. Maga a szerző elismerte, falutörténet írására általában olyan személyek vállalkoznak, akiket a szülőfalu vagy a választott lakhely története vonz, a szűkebb szülőföld megismerésének a gondolata motivál. Ő ugyan nem született Csíkfalván, s bár erős szálak kötik a településhez, mindvégig tudatában volt annak, hogy sok leendő olvasója többet tudhat szülőfalujáról, vagy választott lakhelyéről, mint ő, ám remélte, sikerül sokak számára új ismereteket közzétenni. Nemes Gyula tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, inkább tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárád-mente egészének egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondó települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes eligazodik. Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan „lennebbiek” a felső Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember. Balra be, Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé. Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van. Nemes Gyula érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949-50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek. Maros megyeben, a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József, Vadasd 1949. augusztus 7., Kacsó István, Nyárádszereda 1949. augusztus 10., Remus Brustur, Maroslekence 1949. augusztus 12., Kiss István, Vadad 1950. július 21., Viorel Bihoreanu, Mezőbodon 1950. augusztus 2., Lăluţ Remus Marosoroszi 1950. augusztus 3., Nagy László, Udvarfalva 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csak Vadadban állítottak emléket a kommunizmus áldozatai közül egynek. Az 1989-es rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba Nemes Gyula. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt, a székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épület 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg!) 1787-ben, majd 1948-ban vált ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek előtt nem volt titok, eredetileg magyar templom volt… Azt is kevesen tudják, hogy nyomda működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfanyomda egyediknek számít Európa nyomdatörténetében. Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, de mint a szerző a Marosvásárhelyi unitárius templomban tartott könyvbemutatón mondta, a nagy kihívás mellett mindvégig élmény volt a község története után nyomozni, és életre szóló emlékek mAradnak számára a gyűjtés, kutatás során szerzett élmények is. Kiemelte még, hogy munkája során nagy segítségére volt a néhai Simó Attila unitárius lelkész hagyatéka, aki 1946-tól 1981-ig szolgált Nyárádszentmártonban, mindent feljegyzett, megőrizte az egyházi jegyzőkönyveket, a levelezéseket, rendszeresen fényképezett, a kötetben levő 300 fekete-fehér fotó zömét is ő készítette. De ahogy az embert, úgy a könyvet sem singgel mérik. Ennek a kötetnek az értékét sem a több mint 300 fotó, vagy a félezer oldal terjedelem adja, hanem az, ami az ötszáz oldalon sorjázik. Az pedig nem más, mint a Nyárád-mente és általában, Erdélyország lakóinak története – egyetlen település történetére felfűzve. S ez az, ami ebben a kötetben a hagyományos falumonográfiákon túlmutat, és amiért az olvasók szélesebb körének érdeklődésére is méltán számíthat. erdelyiriport.ro 2017. március 24.Újságírókat díjaztak CsíkszeredábanA legjobbnak ítélt tavalyi munkák díjazására, szakmai tanácskozásra és kötetlen találkozóra, ünneplésre hívta idén is a székelyföldi újságírókat Hargita Megye Tanácsa és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). A Szabad Sajtó Napja elnevezésű rendezvényt csütörtökön tartották Csíkszeredában. A rendezvény ünnepi részén, a gálán bemutatták a pályázatra beküldött, a MÚRE előzetes szakmai elbírálásán továbbjutott, és a közösségi oldalon létrehozott zárt szakmai csoportban legjobban kedvelt munkákat – tájékoztat közleményben a megyei önkormányzat sajtószolgálata. A MÚRE szakmai elbírálása és a gála résztvevőinek értékelése alapján idén a televíziós riport, portré kategóriában első díjat kaptak Magyari Tekla és Simó Csaba, az M1 tudósítói, második díjat Csúcs Mária és Csúcs Péter, az EPI INFÓ Stúdióból, harmadik díjat pedig az Olimpia Stúdió Filmegyesület. Írott kategóriában első lett Lázár Emese, a Hargita Népe újságírója, második díjat kapott Bögözi Attila, az Erdélyi Riport portál munkatársa, harmadik díjat pedig Bodolai Gyöngyi a Népújságtól. Rádiós kategóriában első helyezést ért el Oláh-Gál Elvira, a Kossuth Rádió tudósítója, második díjat kapott Bándi-Keszey Judit, harmadik díjat pedig Burszán Zsuzsanna, mindketten a VoxFm-ben bejátszott összeállításukért. Különdíjat kapott televíziós híradó kategóriában a gyergyószentmiklósi Fény Televízió, írott kategóriában Gina Ștefan, az Agerpres hírügynökség tudósítója és sajtófotó kategóriában László Róbert. Székelyhon.ro 2017. december 9.RozsdaidőKönyvbemutató a Bernády Házban Amint arról korábbi híreinkben is olvashattak, december 12-én, kedden 16.30 órától a marosvásárhelyi Bernády Házba könyvbemutatóra hívja a szép könyvek barátait a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület: Bögözi Attila Rozsdaidő című verseskötetét Kuti Csongor ajánlja az olvasók figyelmébe. Meghívottak: a Cantuale énekegyüttes, Demény Péter költő, szépíró, a kötet lektora és Eperjesi Noémi képzőművész, a borítóterv, illetve az illusztrációk készítője. A bemutató házigazdája Szucher Ervin újságíró. A szerző, Bögözi Attila, 1955. január 28-án született Marosvásárhelyen. 1984-ben újságírásból, majd 2009-ben jogból diplomázott. Szülővárosában él, korábban az Előre, a Romániai Magyar Szó, az Új Magyar Szó marosvásárhelyi tudósítója, később a Vásárhelyi Hírlap szerkesztője, majd a vasarhely.ro és az Erdélyi Riport internetes portálok munkatársa. Újságíró, könyvszerkesztő, szenvedélyes Afrika-utazó, útijegyzeteit folytatásokban lapunk is közölte. Az utóbbi években hat riportkötetnek is társszerzője, versei többek között a Látó, a Várad, az Irodalmi Jelen folyóiratokban jelentek meg. 2005-ben a Súrlott Grádics irodalmi kör logójával kiadott Pokol tornáca című verseskötetében – saját meghatározás szerint – „nem könyvében” (nemkönyv) „nem költő” (nemköltő) „nem versek” (nemversek) írójaként vall önmagáról. Méltatói szerint „nemversei” talán mégiscsak… Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
